A jövő kiszámítható
Írta: Tóth András
Csodálatos képességgel vagyunk megáldva mi, emberek. A távoli jövő elképzelésének képességével. Az emberen kívül minden élőlény a pillanatnak látszik élni, és semmiféle jelét nem adja annak, hogy képzeletét a jövője, az előtte álló életút, az azon leselkedő veszélyek, megpróbáltatások, feladatok, vagy célok foglalkoztatnák. Egyedül az embernek adatott meg, hogy tudatosan feltérképezze az előtte álló teljes utat, lássa annak főbb állomásait, egymástól megkülönböztethető szakaszait, élethelyzeteit. Hogy felkészülhessen ezekre, és hogy a sorsának alakításában részt vegyen, hogy okos tervezéssel, előrelátással hatást, befolyást gyakoroljon a mindenkori jelenből olyan dolgokra, eseményekre és helyzetekre, amelyek 10-20-30 év múlva fognak csak bekövetkezni.
Mégis azt látjuk, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem vállalkozik távolabbi jövőjének kifürkészésére, és így természetesen megfosztja magát a befolyásolás, a tudatos tervezés, a jövő formálásának lehetőségeitől is. Tíz emberből hét úgy éli le az életét, hogy soha nem küldi a jövőbe a képzeletét tovább, mint a következő fizetésnapig. Leszámítva talán néhány olyan kivételes esetet, mint például a középiskola utolsó évét, amikor dönteni kell arról, hogy tovább tanuljon-e, és, ha igen, akkor hol? Vagy, amikor hirtelen rádöbben, hogy a gyermeke jövőre iskolába fog járni, és körül kellene nézni: mik is a lehetőségek a környéken? Az emberek többségének nincsen átgondolt válasza arra kérdésre, hogy mi lesz vele húsz év múlva? Legtöbben erre csak azt felelnék, ha valaki megkérdezné tőlük, hogy „Hát honnan is tudhatnám én azt?”
És ez érthető is, bizonyos szempontból. A világ, amelyben élünk, nem csak végtelenül bonyolult és nehezen átlátható, de ráadásul hihetetlen gyorsasággal változik is. Ha valaki húsz évvel ezelőtt (1986-ban) próbált volna jóslásokba bocsátkozni arról, hogy hogyan fest majd Magyarország ma, egészen biztos, hogy még a legszárnyalóbb fantáziával sem kockáztatott volna meg olyan feltevéseket, hogy már nem leszünk Népköztársaság, nem leszünk a Varsói Szerződés tagjai, mert már nem lesz Varsói Szerződés, viszont tagjai leszünk annak a NATO-nak, amely akkoriban a legfőbb ellenségünknek számított. Hogy nem lesznek már olyan szomszédaink, mint Csehszlovákia, Szovjetunió, Jugoszlávia, viszont egy államközösségbe tartozunk majd többek között Angliával, Portugáliával, és az idő közben egységesülő Németországgal. Hogy nem lesz már szükségünk, ha külföldre utazunk Márkára, Schillingre, Pezetára, Escudora, Drachmára, Frankra, mert ilyen pénzek nem léteznek majd húsz év múlva, és az is eldöntött tény lesz, hogy a Forintot nálunk is felváltja majd az Euro. Hogy a lakáshoz jutás bevett módja nem az lesz, hogy kivárjuk, amíg kiutalnak egyet, hanem az, hogy önerőből, hitelből, magunk kell vásároljunk, vagy építsünk, ha azt akarjuk, hogy a gyermekeink is tudjanak lakni valahol. Hogy egy olyan eszköz, mint a mobiltelefon annyira elterjed majd, hogy az egy főre jutó készülékek száma több lesz, mint egy, hogy ismeretlen eszközzé válik majd az írógép, viszont az internet általánosan használt eszköze lesz a mindennapjainknak. Hogy egész iparágak, mint például a bányászat, megszűnnek 2006-ra, viszont a Szuzuki a „mi autónk” lesz. Hogy nem lesznek már KÖZÉRT-ek, nem lesz ÁPISZ, viszont, ha a METRO-ba megyünk, akkor az sokszor bevásárlást jelent majd, nem pedig utazást a föld alatt. És sorolhatnánk a végtelenségig a képtelennél is képtelenebb jósolhatatlannál is jósolhatatlanabb változásokat, amelyek mind arról győzhetik meg az embert, hogy a jövő kiszámíthatatlan, a „mi lesz velünk húsz év múlva?” kérdésére pedig illúzió lenne válaszokat keresni.
Márpedig egy valamit el kell fogadjuk: Csak amilyen mértékben kiszámítható a jövő, olyan mértékben építhetők rá sikeres stratégiák, tervek, megvalósítható elgondolások. Hiába van meg bennünk a kiszámítható jövő biztonságának igénye, ha a jövőt nem tartjuk kiszámíthatónak. Ha azt gondoljuk, hogy mindaz, ami velünk történni fog esetleges, hogy rajtunk kívül álló tényezők befolyásolják döntően, és minden törekvésünk, hogy magunk alakítsuk a jövőnket a jelenünkből reménytelen, akkor neki sem állunk húsz évre előre terveket kovácsolni annak érdekében, hogy könnyebben elkerüljük a ránk leselkedő veszélyeket, és jobban kihasználhassuk a ránk váró lehetőségeket.
Ezért fontos, hogy megértsük: a JÖVŐNK KISZÁMÍTHATÓ! Mindazok ellenére, hogy nagyon összetett és gyorsan változó világban élünk, mégis bárki képes arra, hogy ne csak megsejtse és megértse a saját jövőjének legfontosabb állomásait, és élethelyzeteit, hanem arra is, hogy a ma hozott döntésekkel, a ma kivitelezett cselekvésekkel akár húsz, vagy még több évre előre döntően befolyásolja azokat. Vannak ugyanis a jövőnkben megkérdőjelezhetetlen és megismerhető bizonyosságok, és vannak jól használható nagyon magas valószínűségek, amelyekre építeni lehet.
Íme, néhány példa ezekre:
Húsz év múlva húsz évvel idősebbek leszünk. Hogy ez mit jelent, bárki megsejtheti, ha lehunyja a szemét, és hozzáad a jelenlegi életkorához húsz évet, és egy kicsit elidőz a bizarrnak tűnő végeredmény fölött pár percet azon tűnődve, hogy nem követett-e el valami számítási hibát? Persze nem csak mi leszünk húsz évvel idősebbek, hanem (sajnos!) a férjünk/feleségünk is. És a szüleink is. A gyermekeink is. A gyermekeink húsz év múlva valószínűleg nem velünk laknak már, vagy legalábbis keresik a lehetőséget arra, hogy saját lábra állhassanak. Ha már elmúltak tíz évesek, akkor húsz év múlva valószínűleg házasságban élnek majd, és a mi unokáinkat tervezgetik, vagy nevelgetik a párjukkal. Ha nincs még gyermekünk, a következő húsz év során nagy valószínűséggel születni fog egy, vagy kettő. Esetleg több is. Húsz év múlva már iskolába, egyetemre fognak járni. Húsz év múlva vagy a szüleink, vagy mi magunk is nyugdíjasok leszünk. Húsz év múlva vagy idős emberek leszünk, vagy a szüleink lesznek idős emberek. Ha élnek még. Mert az is biztos, hogy húsz év múlva lesznek, akik az élettel együtt elhagyják majd a családunkat is. Húsz év múlva időskori betegségekkel kell majd harcolnunk. A saját időskori betegségeinkkel, vagy a szüleink időskori betegségeivel. Húsz év múlva a nyugdíjak elégtelenségével kell majd harcolnunk. A saját nyugdíjunk elégtelenségével, vagy a szüleink nyugdíjának az elégtelenségével. Húsz év múlva lakást fogunk keresni, éppen úgy, ahogyan ma tesszük. Magunknak, a gyermekeinknek, vagy a szüleinknek. Húsz év múlva sok mindenkiért leszünk majd felelősek sok ember gondjaiban és örömeiben fogunk osztozni. A párunk, a szüleink, apósunk, anyósunk, gyermekeink, unokáink minden problémája a mi problémánk is lesz, és minden öröme a mi örömünk is lesz. Ha húsz év múlva egy orvos azt mondja majd nekünk: „Sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel…” ,az velünk fog megtörténni akkor is, ha előzőleg nem minket, hanem a feleségünket, a férjünket, az édesanyánkat, vagy az édesapánkat, vagy akár a feleségünk édesapját, vagy édesanyját vizsgálta meg. Ha fiúnk bemutatja majd a menyasszonyát, vagy a lányunk a vőlegényét (és húsz éven belül bemutatja!), az is velünk fog megtörténni, és a mi fejünk is fáj majd azért, hogy legyen válaszunk a „hogyan tovább?”-ra. Ha a ma még csak tervezett és nagyon várt kisbabánk húsz év múlva értesítést kap arról, hogy felvették egy pécsi/debreceni/budapesti, vagy ki tudja?, brüsszeli/londoni/barcelonai egyetem nappali tagozatára, nekünk kell majd arról gondoskodnunk, hogy a következő 4-6-8 évben tanulhasson és diákként élhessen majd. Az édesanyánknak kikézbesített első nyugdíj ugyanolyan sokkolóan kevés leszmajd nekünk, mint a saját első nyugdíjunk. Ha vállalkozók vagyunk, húsz év múlva lehet, hogy túl leszünk az első infarktusunkon (de ehhez talán még vállalkozónak sem kell lennünk), és akarva, akaratlanul is számadást fogunk készíteni: mit tettünk, és mit nem tettünk meg magunkért és a családunkért az elmúlt húsz évben?
És sokáig lehetne sorolni a jövőből a kiszámítható, tudható dolgokat, amelyekben az a közös vonás, hogy mind olyan feladatokat adnak a ma emberének, amiken azonnal el kezdhet dolgozni, mind olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekre ma is megadhatjuk a válaszokat, olyan dilemmákat állítanak elénk, amelyekkel kapcsolatban ma is meghozhatjuk a döntéseinket.
Hogy honnan tudom, hogy így alakul majd a jövőnk? Onnan, hogy ezer évek óta így alakul, és ezer évekig így fog alakulni. Vannak dolgok, amik nem változnak. A gyermekek felnőnek, saját életet kezdenek, párt választanak, családot alapítanak, gyermekeket nemzenek, felnevelik őket, eltemetik a szüleiket, megöregednek, és meghalnak ők is, mert ez a világ rendje. Ami viszont nem mindegy, az nem más, mint hogy mindeközben mennyi boldogságot, örömöt, mennyi bánatot, szomorúságot és küszködést élnek át az életük során.
Van valami megnyugtató abban, hogy az előttünk álló jövő problémái generációk ezreit foglalkoztatták már. Így ugyanis kialakulhatott és több, mint tízezer éve hagyományozódik nemzedékről nemzedékre az a tapasztalat szülte tudás amely képes választ adni arra a kérdésre, hogy mit kell ma tennünk ahhoz, hogy a jövőnk ne csak kiszámítható, hanem biztonságosabb és élhetőbb jövő legyen. Hogy mi az, amiben tetten érhető a gondoskodó szándék a gyermekeinkről, és idősödő szüleinkről, amiben megnyilvánul az előrelátás, a felelősség felvállalása, és a puszta szónál erősebben mutatja azt, hogy tartozunk magunknak és szeretteinknek megadni az esélyt egy emberhez méltó életút bejárására.
És ez nem más, mint az ésszerű, átgondolt, erőnkhöz mért áldozatvállalás a jövő, szeretteinkkel közös jövőnk oltárán. Egy pénz uralta világban ez értelemszerűen pénzügyi áldozatvállalást a legtöbb esetben valamiféle megtakarítást, vagy azzal kombinált életbiztosítást jelent. De nem a forma lényeg. Hanem a tartalom és a cél. És hogy bátran nézhessünk egymás szemébe, ha sokszor kimondatlanul is jelen lévő kérdésre kell válaszolnunk: „Mit tettél az elmúlt húsz évben azért, hogy egyetemre járhassak?, azért, hogy legyen nekem is lakásom?, azért, hogy ne hátránnyal lépjek ki a nagybetűs ÉLET-be?, azért hogy támogathass idős koromra?, azért, hogy szép és gondtalan nyugdíjas éveink legyenek…?
És nem abban rejlik a lényeg, hogy mire volt erőnk és hajlandóságunk, nem is azt kell majd mérlegre tennünk, hogy mennyit tettünk mindezekért, hanem azt, hogy tettünk-e valamit.